Vakon szeretni #2 Légy a feleségem.

Leírhatatlanul boldog voltam. Úgy éreztem minden a helyére került, s boldog életet élhetek.
A műtét óta 1 év telt el. DongWoonnal hihetetlenül boldogok voltunk. Most talán még jobban szerettük egymást mint az előtt. Ennél tökéletesebb már nem is lehetett volna.
Már a szüleivel is találkoztam akik nagy kedvesek voltak. Egyből családtagként kezeltek. Én is bemutattam a szüleimnek akik szintén nagyon kedvelték páromat. A bandával is minden tökéletesen megy.
1 éve ha valaki azt mondja nekem hogy megfogok gyógyulni, ráadásul az gyógyít meg akit világ életembe imádtam, s felnéztem rá, és a tetejébe ezzel az emberrel együtt is leszek, nos lazán a szemébe nevettem volna. Habár elterveztem hogy idejövök, s találkozok is vele, nem gondoltam hogy így fog alakulni. Mindenesetre örülök neki.
- Hyerin! - kiabált Yoseob a konyhából. Nos igen, egyre több időt töltöttem a fiúkkal, és hiába szerettem itt lenni örültem volna annak ha ketten lakunk egy házba. De, nem panaszkodhatok. Így is rettentően örültem, s boldog voltam.
- Mondjad. - lépdeltem a fiú mellé aki épp a vacsit főzte.
- DongWoon azt mondta hogy adjam oda ezt. - nyújtott át egy borítékot. Furcsálltam. Sejtésem sem volt arról hogy mi lehetett ebbe.
- Mi van benne? - kérdeztem a fiút hátha tudja de, csalódnom kellett.
- Fogalmam sincs. Azt mondta nem nyithatom ki. - egy sóhaj kíséretébe, s egy köszöntet elmotyogva kimentem a konyhából, egyenesen barátom szobájába. Az ágyon helyet foglalva felbontottam a borítékot. Egy papír volt benne. A szövegből azt vettem ki hogy abba a parkba kell mennem ahol elsőnek találkoztunk. Nem tudtam mi folyik itt de, romantikusnak találtam, s ez tetszett.
Cipőmet magamra kapva, indultam el a megfelelő irányba. Az oda vezető úton csak azon gondolkodtam vajon mit is akarhat de, egy normális gondolat nem jutott eszembe.
A parkhoz érve egy rózsából készült ösvénnyel találtam magam szembe. Hirtelen felindulásból elindultam az irányába. Ahhoz a padhoz vezetett ahol elsőnek beszélgettünk. Megrohantak az emlékek ahogy elgondolkoztam azon hogyan is jutottunk el innen odáig ahol most vagyunk.
Jobban körülnézve a padon megpillantottam egy borítékot. Ismét egy levél volt benne.

"Ahol szerelmünket pecsételtük egy csókkal."

Nem kellett több. Egyből tudtam hogy a kórház. Mivel innen elég messze volt így taxiba ültem. Mi lehet ennek az egésznek a célja? Már alig vártam hogy megtudjam mi lesz a végén. De, lehet semmi, és csak húzza az agyam? Ha így lesz viszont biztos leverem.
A kórházhoz érve ismét virágszirom ösvény vezet valahova. Ám most liliom. Ez az egész olyan mint a filmekben.
Ismét egy boríték fogad.

"Itt minden seb begyógyul, s a választ megleled."

Utamat egyből a kórház felé vettem ahol meg tudtak gyógyítani. Rögtön odamentem, s ismét virágszirom fogadott. Most orchidea szirma borították az utat. Egyszerűen mesebelien gyönyörű volt. Már ment le a nap így az eget rózsaszínnek festette, s ez. Nem tudom még mindig mi folyik itt de, nekem ennyi is elég. Ez a látvány egyszerűen elkápráztat.
Az út végén ismét egy boríték található. Mekkora meglepetés. Ahogy végigfutok a sorokon rájövök hogy hozzájuk vezet a következő utam. Pedig az előző levélben azt írta hogy "a választ meglelem".
Beletörődve mentem el a fiúk lakásába. Ahogy kinyitottam az ajtót a lélegzetem is elállt. Gyertyák sorakoztak fel melyek az egész helyet bevilágították, s kellemes illattal lengték be. A virágszirmok itt se maradtak el de, most mind a háromból jutott a földre, és társult hozzájuk tulipán szirom is. Egyenesen a konyhába vezettek ahol szépen meg volt terítve két személyre. Az asztalon tányérok, gyertyák, evőeszközök, és minden más ami egy vacsorához kell. Az asztal mellett pedig ott állt Ő. Öltönybe, s mosollyal arcán. Az érzelmek egész testemet átjárták, s könnycseppek formájába törtek elő.
Hihetetlenül meghatódtam. A tudat hogy mindezt az az ember csinálta akit világ életembe szerettem, megríkatott. Boldog voltam.
- Remélem tetszik. - lépett mellém párom. Közelebbről még tökéletesebb volt.
- Nagyon. - mondtam kábultan, s nyakába borultam. Nem tudtam elhinni hogy egy ilyen csodálatos embert tudhatok magam mellett. Mindig azt vártam hogy valaki felébresszen, s mintha az elmúlt 1 év meg se történt volna, rángasson vissza a valóságba. Ám mélyen legbelül tudtam hogy ez a való élet.
Mikor már kellően megnyugodtam leültünk vacsorázni. Az egész este jó hangulatban telt. Olyan volt mintha csak az első randin lennénk, s ez jó érzéssel töltött el.
- Remekül éreztem magam. Köszönöm. - mondtam köszönetet neki, és közbe egy levakarhatatlan mosoly kúszott arcomra.
- Örülök neki. - jött oda hozzám, s legugolt elém. - Tudod ez az 1 év csodálatos volt. Mikor elolvastam a leveled már akkor tudtam hogy szükségem van rád. Ámbár elsőre nem mertem bevallani magamnak se, s neked se de, tudtam. Szükségem van rád. - szavai hallatán ismét könnyek gyűltek szemeimbe. - Ezért... - folytatta, s féltérdre ereszkedett. Ez most az amire gondolok? - Hozzám jönnél feleségül? - nyújtott felém egy dobozt benne egy gyűrűvel. Érzelmek tömkelege zúdult rám. Azt hittem ennél boldogabb már nem is lehetek de, tévedtem. Ez az ember mindig egyre boldogabbá tud tenni.
- Igen. - válaszoltam, s szorosan magamhoz öleltem. Pár perces ölelkezés után eltolt magától majd ajkait ajkaimra tapasztotta. Csókunkba benne volt minden érzelem. Boldogság, tűz, szenvedély.
- Annyira boldog vagyok. - távolodott el tőlem, s ujjamra felhúzta a gyűrűt.

Két hónap telt el az esküvőnk óta. Rendkívül boldogok voltunk, s én ez alatt az idő alatt terhes lettem. Ma készülök elmondani DongWoonnak. Remélem örülni fog.

Átjönnek ma a fiúk is. Úgy gondolom ez a tökéletes alkalom. 

- Mindjárt itt vannak a fiúk. - jött be férjem olyan tényeket közölve amit már én is tudtam.

- Na nem mondod szívem? - néztem rá vigyorogva mire ő is felvett egy mosolyt. Ennyi idő után is szerelmes voltam a mosolyába.

- Jó, jó csak gondoltam szólok. - s ebben a pillanatban szólalt meg a csengő, mely jelezte hogy meg is jöttek a többiek. Yoseob, és GinKwang magukkal hozták a barátnőjüket is. Mind a két lány nagyon aranyos, s kedves volt.

- Srácok. - szólalta meg mikor már mindenki befejezte az evést. Minden tekintet rám szegeződött. - El kell mondanom valamit. - folytattam. Be kell valljam kissé izgultam.

- Mi lenne az drágám? - fogta meg DongWoon a kezem. Érintése megnyugtatott, s kisebb bátorságot adott.

- Terhes vagyok. - mondtam ki. Mindenkitől egy meglepett pillantást kaptam de, ezt később felváltotta egy boldog mosoly. Úgy gondolom a baba egy boldog nagy családba fog belecsöppenni.

Vakon szeretni #1

Lim Hyerin vagyok 22 éves, s még mindig a kis kori álmomat kergetem. Egész életembe arra vágytam hogy találkozhassak azzal a személlyel aki megváltoztatta az életemet. Ez a személy egy énekes volt, név szerint Son DongWoon. A Beast énekese. Mindig is arra vágytam hogy találkozhassak vele, s elmondhassam mennyi mindent tett értem. Hisz megváltoztatott. 15 éves voltam mikor belépett az életembe. Első látásra beleszerettem. S nem csak a kinézetébe de, főként a hangjába. Akár mikor meghallottam a hangját az egész mivoltomat egy boldogság roham járta át. De ez a szeretet egy kisebb idő után alább hagyott. Nem foglalkoztam vele.

17 éves voltam mikor elvesztettem a látásomat. Beleroppantam. Többé nem akartam emberek közé menni, nem akartam élni. Borzalmas volt. Minden egyes nap csak sírtam, s a tudat hogy élőbe nem láthatom azt az embert akit imádtam, akire felnéztem, akiért mindenemet odaadtam volna, megrémített. Még jobban magam alá kerültem. Nem tudtam mihez is kezdhetnék. 

Talán akkor kezdtem el értékelni az életet még így is, mikor majdnem véget vetettem annak. Egyszer fülhallgatóval a fülembe sétáltam, és épp mentem át az úton. Felelőtlenség volt tőlem hisz látni nem láttam, s így már hallani se tudtam. Egy hatalmas fékezés volt az amit meghallottam. Utána már csak emlékfoszlányok vannak bennem a kórházról, orvosokról, szüleimről. Nem akartam újra átélni ilyen szörnyűséget. S ismét előkerült az az ember aki futótűzként lépett az életembe. Újra rávettem magam hogy meghallgassam DongWoon csodálatos hangját. Ahogy hallgattam életteli hangját tudtam mit kell tennem. Abba a pillanatba elhatározásra jutottam. Élvezni fogom az életet, s nem pocsékolom el. Küzdeni fogok azért hogy találkozhassak azzal az emberrel aki megtanította velem hogy értékeljem az életemet.

Mindent megtettem a célom eléréséért. Elmentem dolgozni ami nem ment egy könnyen. De, sikerült mert akartam. Elkezdtem gyűjteni. Ugyan 5 évembe de, sikerült annyit gyűjtenem hogy el tudjak jutni Koreába, s egy kisebb lakást is tudjak bérelni ott. 

Ugyan Koreai származású vagyok, ám soha nem ott éltem. Mielőtt megszülettem a szüleim Németországba költöztek, s rokonom se maradt ott. Így hát nem tudtam vele találkozni.

Ám, most itt vagyok. Egy lépéssel közelebb a célom eléréséért. 

Tegnap elhatároztam hogy írok DongWoon-nak egy levelet amit elküldök neki, s ezt ma meg is valósítottam. Mindent leírtam benne. Hogy mennyi mindent köszönhetek neki, hogy megváltoztatott, erőt adott, felvidított. Mérhetetlenül hálás voltam neki. Nélküle már rég nem lennék az élők sorába.

Megkértem hogy mindig maradjon önmaga, s mindig magát adja. 

Azt is beleírtam hogy remélem egyszer láthatom őt élő nagyságba, és mindezt a szemébe mondhatom. Még aznap elmentem a postára, s a cég címére el is postáztam. Különös érzés volt, mégis boldogság töltöttel el testemet. A tudat hogy minden ilyen kis aprósággal közelebb kerülhetek hozzá mérhetetlen boldogságot szabadít fel bennem.

Másnap meglepő dolog történt. Ahogy kimentem a postáért, s átnéztem a leveleket egy különösre lettem figyelmes. Nem tudom mi tengett túl jobban bennem, az öröm vagy a meglepettség.
Egyből a házba futottam. A levelet felbontva kezdtem el kitapogatni a betűket. Minden egyes szó a szívemig hatolt. Az agyam képtelen volt felfogni hogy ez megtörténik velem. Kezem, lábam remegett, a szívem ezerrel vert, s szememből a könnyeim patakokban folyt.
Többször is átfutottam de, volt pár sor amit nem tudtam felfogni. Újra kezembe vettem a borítékot melyre nagy betűkkel rá volt írva hogy "CUBE Entertainment", és az első sorra tértem vissza mely tartalmazta az Ő nevét. Percekig csak ültem, és meredtem magam elé. A meglepettség hogy képes volt miattam egy ilyen levelet csinálni, s a tudat hogy visszaírt nekem. El se tudom mondani mennyire boldog voltam.
Mikor a levélt ismét "olvasni kezdtem" az utolsó sornál egyszerűen megakadt a kezem. Találkozni akar velem. Az életem egyik legfontosabb embere találkozni szeretne velem. Egyszerűen nem tudtam felfogni.
3 nap telt el azóta hogy megbeszéltük azt hol, s mikor fogunk találkozni. A mai napra esett a választásunk. Nagyon izgatott voltam. Korán felkeltem hogy mindent el tudjak intézni. Elsőnek megittam egy kávét, közbe pedig azon agyaltam hogyan is fog telni az egész nap. Nem tudom jó döntés volt e belemennem. De, már nincs visszaút. Muszáj elmennem, hisz nem hagyhatom faképnél.
A kávém elfogyasztása után elmentem zuhanyozni, fogat mostam, majd a tökéletes ruhát megkerestem. Ilyen alkalmakra félreraktam egyet. Felül fehér, s csipkés, míg alul fekete és egyszerű, a derekán pedig egy masni díszelgett. Mivel nem láttam az arcom így sminkelni nem tudtam. A hajamon is csak párszor végighúztam a hajvasalót.
Mivel az időzítőmet 15 perccel az indulásomtól korábbra állítottam így letudtam ellenőrizni hogy minden tökéletes e. Az volt. Egy fekete magassarkút felvéve indultam el az adott helyszínre. Számítottam rá hogy a cipőm miatt nem fogok tudni gyorsan odaérni, így egy taxiba beszállva mentem a célállomásomra.
Egész úton a szívem a torkomba dobogott. Mi van ha átver, s nem jön el. Lelkileg felkészültnek éreztem magam de, tudtam hogy ha mégis így történne az nagyon fájna.
Remegő lábbal szálltam ki a taxiból. Féltem. Elmondhatatlanul féltem. Ám hiába.
- Szia. Te vagy Lim Hyerin? - hallottam meg gyönyörűen csengő hangját. A szívem még jobban lüktetett, kezeim, s lábaim még jobban remegtek. Nem tudtam felfogni hogy ez megtörténik velem. Egyszerűen képtelen voltam.
- Igen. - válaszoltam halkan, s mellé egy aprót bólintottam.
- Én Son DongWoon vagyok. Olvastam a leveled, és úgy gondoltam mindenképpen találkoznunk kell. - leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem az egész életemben most vagyok igazán boldog.
- Miért? - tettem fel csak ezt az egy kérdést ami már régóta égetett belülről. Nem értettem azt hogy miért akar velem találkozni.
- Gyere üljünk le. - ragadta meg karom, s egy padhoz vezetett. Érintése gyengéd volt, mégis határozott. - Igazából elsőnek szeretnélek megismerni. A leveledből kiindulva lenyűgöző személyiséggel rendelkezhetsz. - hangjában éreztem hogy elmosolyodik. Annyira szeretném látni a mosolyát.
- És mit szeretne tudni? - kérdeztem meg félve. Igazából nincs sok mesélni valóm.
- Elsőnek is ne magázz kérlek. - hallójáratomat nevetése ütötte meg. Már csak ennyivel elérte hogy mindennél jobban boldogabb legyek. - Másodszor pedig azt szeretném ha mesélnél magadról. Mindent szeretnék tudni. - egy pillanatra lefagyva éreztem magam. Nem tudtam mit válaszoljak. De, a biztatásának hatására belekezdtem a mesélésbe. Elmeséltem mennyire boldog voltam mikor elsőnek meghallottam a hangját, mikor megláttam, hogyan vesztettem el a látásom, azt a végzetes balesetet, s a felépülésemet is. Áradtak belőlem a szavak de, nem csak belőlem. Ő is elmesélte az egész életét. Hogy hogyan is jutott el odáig hogy zenész legyen, hogy került bele a bandába, s hogy a körülötte lévő emberek ezt hogy fogadták.
- Tudod mikor idejöttem féltem. Rettentően féltem. - vallotta be ami engem nagyon meglepett.
- Mégis mitől? - adtam hangot meglepettségemnek.
- Hogy nem jössz el. De, most hogy itt vagy azt szeretném kérni hogy hagy segítsek rajtad. - fogta meg kezeimet, s lemertem fogadni hogy könyörgő tekintettel néz rám.
- Mégis miben? - pánikoltam. Nem tudtam ezt mire érti de, közelség megrémisztett, ám egybe megnyugtatott.
- Szeretném hogy újra láss. Bármire képes vagyok. - hangja elszántságot sugárzott. Fogalmam sem volt arról mi is a helyes válasz de, abban a pillanatban ez nem számított.
- Jól van. - egyeztem bele. Akkor még nem tudtam mibe is csöppentem bele.
Napok, s hetek teltek el azóta hogy találkoztam DongWoonnal. Folyamatosan beszéltünk, és kezelésekre is jártunk. Mindez hiába volt. Semmi sem használt. Egyik orvostól a másikhoz járkáltunk fölöslegesen. Nem értettem miért hajt ennyire ám, rákérdezni nem volt merszem. Örültem annak hogy vele lehetek de, nevetségesnek tartottam ezt az egészet.
- DongWoon. - állítottam meg egyik nap mikor egy kórházból sétáltunk ki.
- Mondjad. - helyezte kezét arcomra. Az érintése még mindig gyengéd volt. Hihetetlenül jól esett.
- Ez az egész fölösleges. - hajtottam le fejemet. - Tudod hogy nem lehet semmit se tenni. - mondtam félve mire kezét arcomról levette.
- Nem! Én..ezt nem fogadom el! Meg foglak gyógyítani. - hangján hallani lehetett a komolyságot.
- Mondd csak..miért hajtasz ennyire hogy meggyógyuljak? - hangom még mindig félelmet sugárzott. Nem tudom hogy mit lehetett kérdeznem de, úgy éreztem ezt mindenképpen tudnom kell. Hosszú csend következett amit végül Ő tört meg.
- Mert megrémiszt a tudat hogy magamnak akarlak tudni, és hogy így kell látnom. Én tudom hogy van gyógymód. - adott választ a kérdésemre mivel engem teljesen lesokkolt. Mit ért az alatt hogy magának akar tudni?
- Mit..mit értesz ez alatt? - kérdésem után egy kezet éreztem meg derekamon, majd másik kezét ismét arcomon tudhattam.
- Tudom hogy nem olyan rég óta ismerlek de,....Hyerin én...szeretlek. - szavaival megbabonázott, s tettével még jobban. Ajkaimra hajolva hívta tánca ízlelő szervem. Sose hittem hogy ez meg fog történni. Hálás voltam mindenkinek aki idáig juttatott de, legjobban DongWoonnak. Amennyi mindent tett értem. Nem tudtam hogyan is hálálhatnám meg ám, most itt van, és azt mondja szeret engem. Ennél boldogabb már nem is lehetnék.
- DongWoon..én is szeretlek de, mit fog ehhez szólni az ügynökség, a banda, és a családod? - kérdeztem elválva tőle. Hangom bizonytalansággal volt tele. - Hisz mégse lehetsz együtt egy ilyen lánnyal. - fúrtam arcom mellkasába, s könnyeim utat törtek maguknak.
- Milyen lánnyal? Egy fantasztikus, gyönyörű, okos, intelligens lánnyal? - emelte fel fejem államnál fogva, s könnyeimet letörölte. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen túl sok volt ez nekem egy napra.
A kórházból egyenesen a fiúkhoz mentünk. Elmondtuk nekik hogy együtt akarunk lenni. Meglepően jól fogadták. Nagyon kedvesek voltak, egyből úgy fogadtak mintha "családtag" lettem volna.
Ismét hetek teltek el, sőt már 2 hónapon is túl voltunk de, még mindig semmi javulás nem volt.
Ismét kórházba voltam egy lézeres kezelés után. Tudtam hogy mi lesz ha leveszik a szememről a kötést. Ismét ugyan olyan sötétség vesz majd körül mintha semmit nem csináltak volna. Belefáradtam már a hitegetésbe. Tudtam hogy semmi esélyem a gyógyulásra. Nem is áltattam magam. Csak túl akartam lenni rajta.
- Remélem hogy nem tart túl sokáig hogy láthassalak. Nem számít milyen messze vagy. Ez az egyetlen dolog amire szükségem van. Szépen tudsz repülni. Pillangóm. Pillangóm. Pillangóm. - énekeltem a BEAST legújabb számát. Két hangot hallottam meg az ajtó felől. Tudtam hogy kik lesznek azok. DongWoon, és egy nővér.
- Készen állsz? - kérdezte kedvesen a nővérke. Egy bólintással jeleztem hogy igen. Óvatosan levette rólam a kötést. Szemeimet kinyitva egyből megteltek könnyekkel. El se tudtam hinni. Láttam. Végre láthattam azt az embert akit mindenkinél jobban szeretek.
- Kicsim, jól vagy? - jött hozzám szerelmem, s aggódó tekintettel nézett végig.
- DongWoon, én...látlak. - válaszoltam neki, s zokogásba törtem ki.
- Mi? - kérdeztem hitetlenül mire én hevesen bólogatni kezdtem jelezve hogy nem hazudok. - Annyira boldog vagyok. - sírta el ő is magát közbe szorosan megölelt.

Végre boldogok lehettünk, s én is normális éltet élhettem. Fogalmam sem volt hogy köszönjem meg ezt DongWoonnak.