Tündérmese

1 év. Ennyi ideje voltak együtt. Pont aznap történt mikor az évfordulójuk volt. Sokan még most se hiszik el hogy ez történt. Ő maga sem tudja feldolgozni.

DongWoon és Kira szerelme tényleg mesébe illő volt. Aki azt állítja látott már igazi szerelmes párt, őket még nem látta. Mégis szörnyűség történt a kapcsolatukkal. Pont aznap, azon a délutánon, azon a napfényes szerdai nap. Már előző nap megbeszélték, hogy találkoznak, mind a ketten az út másik oldalán álltak mikor meglátták egymást. Ahogy egymás szemébe néztek felcsillant tekintetük. Kira boldogan indul meg a túloldalra, remélve hogy párja szorosan karja közé zárja majd, ekkor még nem tudta, hogy DongWoon soha többé nem tudja szorosan magához vonni. Minden annyira gyorsan történt majd egy perc alatt lassult le a fiú körül a világ. Mikor megpillantotta kedvesét vérben úszva az úttest közepén feküdni előtte pedig egy autóval. Nem tudta mi tévő legyen, fel se fogta mi történt, csak állt ott és nézte a testet.

A kórházban már nem tudták megmenteni a lányt. A kapcsolatuk gyorsan jött és gyorsan távozott is. Mégis… valami más. Teljesen más történt, mint amit a fiú barátai vártak. A szomorú, magába forduló, gyászoló fiú helyett egy ugyan olyan boldog, mosolygós, szerelmes fogadta őket.

-         - Gyertek be. – invitálta beljebb barátait mosolyogva. – Kicsim kész vagy? – kiabált fel az emeletre. Semmi válasz nem jött, DongWoon mosolya mégis kiszélesedett.

-         - Woonie… ki a barátnőd? – kérdezte meg félve GiKwang. Nem hitték, hogy ilyen hamar túl lépett volna elhunyt barátnőjén hisz nagyon szerette. Ezért is vonult el egy - két napra. Azt várták, hogy egy vörösre sírt, meggyötört fiú nyit nekik majd ajtót. Ilyen hamar elfelejtette volna? Ennyi idő alatt talált volna magának másvalakit? Ennyit jelentett volna neki Kira? De annyira látszott rajtuk hogy szeretik egymást. Mi történhetett a fiúval?

-         - Ugyan, hisz ismeritek. – DongWoon nem értette miért kérdezte meg, az amúgy mindenkit foglalkoztató kérdést GiKwang. Ám válaszától a többiek egy cseppet sem nyugodtak meg, sőt inkább még jobban összezavarodtak, amit ő is észrevett. – Ne már srácok, egy éve vagyunk együtt Kiraval. – teljesen ledöbbent mindenki. Ahogy egymásra néztek tudták, hogy mindenkinek ugyan az jár a fejében.

-        -  De, hisz Ő… – kezdett bele Yoseob, ám nem tudta befejezni, DW a lépcső irányába nézett, majd vissza a többiekre egy hatalmas vigyorral.

-         Most hogy mindenki itt van, akkor ki is mehetnénk. – vetette fel az ötletet, amiért valójában idehívta barátait. DongWoon és Kira még fél éves kapcsolatuk alkalmából vettek egy közös házat melynek udvarába csináltattak egy medencét. Már akkor tudták, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. De az élet kegyetlen, s mégse így lett. Milyen ironikus, hogy vannak olyan emberek, kik az öngyilkosságot választják, csakhogy ne kelljen élniük, mert elkeseredettek, boldogtalanok. Ám a boldog emberek örömét viszont elveszi a sors. Miért kellett bántani ezt a két fiatalt? Mi rosszat tettek, hogy valaki így büntette meg őket? Csupán boldogok voltak vagy az is bűn?

Az egész délután kínkeserves volt. Senki nem tudta mihez kezdjen a kialakult helyzettel. Nem ezt várták, ha egy összetört lelkű fiúval találták volna szembe magukat jobban tudták volna kezelni a dolgot. Fájt nekik úgy tenni mintha Kira még köztük lett volna. Tudták, hogy nem közölhetik DongWoonnal a dolgot. Még nem, félő volt, hogy rosszul viseli és netalántán vele is lesz valami. Bár ez se volt jobb, látni, ahogy elképzeli barátnőjét. Tenniük kellett valamit nagyon gyorsan. De mégis mit? Ilyen helyzet még egyikőjükkel sem történt. Már a temetésen sejtették, hogy valami nem lesz rendben mikor a fiú csak üveges tekintettel állt, s bámul előre mereven. Ilyenkor az ember sírni szokott, főleg ha valaki olyat veszt el, akit teljes szívéből szeret.

Péntek volt. S DongWoon szokásosan hívta GiKwangot hogy négyen csináljanak valamit. Mióta mindkettőjüknek lett barátnője megszokottá vált, hogy péntekenként együtt csinálnak valamit. Woonie most is ezt akarta, azonban barátja közölte vele, hogy szeretne vele kettesbe lenni mivel fontos dologról szeretne vele beszélni. Igen, az idősebb elhatározta akármi történik, felvilágosítja barátját mi is történt, a saját érdekében. A fiatalabb furcsállta, mégis belement. Hajtotta a kíváncsiság mit is akarhat. Végülis úgy gondolta akkor ő is elmond valami nagyon fontos dolgot, hiszen már épp itt volt az ideje.

Megbeszélték mikorra menjen Kwangie a másikhoz, s pontban akkor ott volt. Barátja beinvitálta és elkezdtek beszélgetni. DW nagyon jól érezte magát, ellentétben partnerével. Ő feszült volt, nagyon nem akart kitérni a lánnyal kapcsolatos témára, tudta, hogy rosszul fogja érinteni. Ám nem ő kezdett bele mégsem.

-         - GiKwang. – szólította nevén barátját mire az szemeibe nézett. Komolyságot sugároztak mégis boldogságot. – Tudod, ezt még nem mondtam el senkinek és mivel te vagy a legjobb barátom szeretném, ha te tudnád meg elsőnek. – az idősebb gyomra görcsbe rándult. – Meg szeretném kérni Kira kezét. – mosolyodott el mondandója végén. Talán a fiú nem ilyen reakciót várt barátjától, sőt biztos.

-         - Hogy mi? – nagyon remélte, hogy rosszul hallotta. Itt telt be nála a pohár. Nagyon féltette a fiút hisz ez nem természetes dolog, mégse vehet el egy halottat!

-         - Tudom, hogy még csak egy éve vagyunk együtt, de Kwangie, ő az igaz! Érzem, hogy nem kell nekem más, vele akarom leélni az életemet. – míg ő az érzelmeit ecsetelte barátja egyre többször rándult össze. Nem mérges volt, inkább elkeseredett. Sajnálta, hogy idáig fajult ez a dolog.

-         - Wonnie… - hangja kedvesen csengett, belül mégis majd szét vetette az ideg. – Én, mint legjobb barátod azt mondom ez egy óriási hiba. – nézett a szemébe. A fiatalabb tekintete csalódottságot tükrözött, nem ezt várta tőle. Megértést remélt, s támogatást. Úgy tudta senkinek nincs baja Kiraval, most mégis ellenzi. Ám aki tudta mi is történt teljesen megértette GiKwang reakcióját.

-         Nem ezt vártam tőled! Azt hittem támogatni fogsz és segíteni! Mondd csak mégis miért olyan rossz ötlet? – hangja ingerült volt. Nem sűrűn látni DongWoont dühösnek, nehéz is felhúzni, de ha valakinek sikerül nagyon ijesztő tud lenni.

-         - Figyelj, - vette egy mély levegőt. – Tudom, hogy nagyon szereted őt és mindennél fontosabb neked, de kérlek, gondolj vissza mi történt pár nappal ezelőtt. – szinte már könyörgött neki. Látta, hogy a fiú elgondolkodik, majd arcán megjelentek a fájdalom jelei. GiKwangban bebizonyosodott, hogy DongWoonnak eljutott a tudatáig mi is történt kedvesével.

-         - Nem! – ordított föl fájdalmasan. Nem akarta elhinni, azt kívánta bár sose jön rá. Barátjának is fájt, tudta, hogy valami hasonló lesz a reakciója, mégse gondolta, hogy ennyire szívbe maró érzés lesz.

-        -  Nagyon sajnálom. – ölelte át szorosan a fiatalabbat. Érezte, ahogy teste rázkódik, s fölsőjén is kezdte észlelni a könnyek súlyát. Utálta, ha körülötte sírnak mivel ő maga is elég érzékeny típus volt, de azt egyenesen nem tudta elviselni, ha egy szerettét látja így.

Hosszú percekig csak álltak így míg Woonie meg nem kérte barátját, hogy vigye el Kira sírjához. Persze a fiú egyből belement. Óráknak tűnő percek voltak míg odaértek majd mikor elértek a lány márvány lapjához mind a két fiú csak nézte, míg a fiatalabb keservesen le nem rogyott.

-       -   Miért hagytál el? – kérdezte a sírkövet könnyes szemekkel. Egy fuvallatot érzett meg nyakán majd hirtelen felcsendült egy édes, olyan jól ismert hang.

„Örökké vigyázni fogok rád.”

Elhullott életek

Mi lehet annyira kegyetlen, hogy egy fiatalt az öngyilkosságba hajszoljon? Miért nem fogadta őt be a társadalom? Miért kellett egész életében kitaszítottként élnie? Miért nem szerette őt senki?

Hangos sípolás.

Mindenhol sötétség. Rettenetes érzés mikor nem látod a fényt. Elveszel. Miért pont vele történik? Miért neki kell szenvedni? Miért őt tette próbára az élet? Pedig nem vétett ő ugyan semmit.

Egy rezgés.

A sötétség kezd kitisztulni, ám mégis az ég borult. A talaj száraz, elhanyagolt, repedezett. Ott van egy fa. Nem borítja levél, nem virágzik, halott. Úgy gondolja, ez a fa tükrözi a lelkét. Feltűnik egy alak. Elsőnek csak sötét, majd szép lassan kezd kitisztulni. Sokkolva áll meg, lába földbe gyökeredzik az előtte álló láttán. Száját szólásra nyitja, de hang egyszerűen nem jön ki torkán. Miért nem szólalsz meg?! Miért történik mindig ez a közelébe? Miért tud egyszerűen ennyire elvakítani? Megannyi kérdés cikázik éppen a fejében. Nem tudja, hol van, miért van ott, ahogy azt sem, hogy a tőle pár méterre lévő mit keres ott. A fekete hajkorona lassan felemeli fejét ezzel a szemébe nézve. Íriszei vörösek, könnyekkel teltek, arca sápadt mégis piros, ajkai, amiket eddig csak mosolyra húzva látott az ember most lefelé görbültek. Soha nem látta még így.

-         Miért? – tör ki belőle ismét a zokogás.

-         Én… - nem tudja mit kéne válaszolnia. Tudja mire gondol, de egy normális észérv se jut az eszébe. Ő még mindig csak ott áll, s zokog. Át akarja ölelni, megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, ez csak egy rossz rémálom. Ahogy megindul felé a fekete hajú úgy kezd távolodni, végül már odáig jut hogy rohan. A semmibe. Nem tudja elérni, soha nem is tudta.

Fájdalmas sikoly.

Minden kivilágosodik. Minden szép lesz. A nap ragyogóan süt, az eget nem látta soha ennyire kéknek, körülötte virágok telepednek meg. Gyönyörű az egész. Ő maga teljesen fehérbe öltözve áll a rét közepén. Nem érdekli mi ez a hely, csak élvezi a napsütést. Kell ennél több egy embernek?

Megjelenik Ő. Fehér ruha van rajta is mely tökéletesen kiemeli alakját, arca gyönyörű, szemei csillognak a boldogságtól, ajkai édesen mosolyognak. Ezt látva rá is átkerül az a boldogság.  A feketehajú kitárja karjait, jelezvén hogy szeretné átölelni. Félve indul meg felé, miszerint ez csak egy illúzió, s bármelyik percben ismét azon a pusztán találhatja magát, ám azzal ellentétbe most, ahogy meg felé Ő úgy kerül egyre közelebb hozzá, mígnem megállnak egymás mellett. Boldogan pillantanak egymás íriszeibe. Tudják, hogy nem kellenek most szavak, a pillantásuk mindent elárul hogyan is éreznek. Mind a ketten leírhatatlanul boldogok. A fekete hajú megszünteti kettejük között lévő távolságot, s az előtte állót karjai közé zárja.

-         Ugye nem fogsz többé elhagyni? – kérdezi a kisebbet mire ő felnéz szemeibe. Halványan elmosolyodik párja aggodalmas tekintetén, majd megrázza fejét. A másik egy lágy csókot hint az előtte álló homlokára.

Sokáig így álltak, mígnem megunták és inkább leültek a virágok közé. Háttal egymásnak dőlve kémlelte mind két fiatal az eget.

-         Ugye én most meghaltam? – törte meg a fiatalabb a csendet. Tudta a választ, de azt akarta, hogy ő mondja ki. Tudta, hogy ezt csak elképzeli magának.

-         Igen. – válaszolta a másik.

-         És most csak elképzellek magamnak, igaz? – tette fel az újabb kérdést mire a másik szembe fordult vele.

-         Tudod, nem tudtam nélküled élni és nem is akartam. – a válaszon teljesen lesokkolódott. Képes volt meghalni… érte?

-         Hogy micsoda?

-         Nem tudtam elviselni a hiányod, egyszerűen nem ment. Folyamatosan magam mellett akarlak tudni. Nélküled nem tudtam mit kezdeni. Egyszerűen szükségem van rád. Nem bírom ki akár egy percig se ha nem vagy velem. – nézett mélyen párja szemébe. Szavai őszinték voltak hisz látszott szemén, hogy nem hazudik.

A harang felcsendül.

Hallottál már szomorú mesét? Akkor még nem hallottál az övékéről. A két szerelmes kiknek történetük tragédiával végződött, mégis oly boldogan. A két fiatal kik egymást hajszolták a halálba, most pedig együtt lehetnek boldogok. Vannak, akik nem hisznek az igaz szerelemben, azok nem találkoztak még ezzel a történettel.

A családjuknak, barátaiknak, ismerőseiknek fáj elvesztésük, mégis tudják, hogy boldogok valahol, valahol máshol. Ott ahol már nem zavarja őket senki.