Elhullott életek

Mi lehet annyira kegyetlen, hogy egy fiatalt az öngyilkosságba hajszoljon? Miért nem fogadta őt be a társadalom? Miért kellett egész életében kitaszítottként élnie? Miért nem szerette őt senki?

Hangos sípolás.

Mindenhol sötétség. Rettenetes érzés mikor nem látod a fényt. Elveszel. Miért pont vele történik? Miért neki kell szenvedni? Miért őt tette próbára az élet? Pedig nem vétett ő ugyan semmit.

Egy rezgés.

A sötétség kezd kitisztulni, ám mégis az ég borult. A talaj száraz, elhanyagolt, repedezett. Ott van egy fa. Nem borítja levél, nem virágzik, halott. Úgy gondolja, ez a fa tükrözi a lelkét. Feltűnik egy alak. Elsőnek csak sötét, majd szép lassan kezd kitisztulni. Sokkolva áll meg, lába földbe gyökeredzik az előtte álló láttán. Száját szólásra nyitja, de hang egyszerűen nem jön ki torkán. Miért nem szólalsz meg?! Miért történik mindig ez a közelébe? Miért tud egyszerűen ennyire elvakítani? Megannyi kérdés cikázik éppen a fejében. Nem tudja, hol van, miért van ott, ahogy azt sem, hogy a tőle pár méterre lévő mit keres ott. A fekete hajkorona lassan felemeli fejét ezzel a szemébe nézve. Íriszei vörösek, könnyekkel teltek, arca sápadt mégis piros, ajkai, amiket eddig csak mosolyra húzva látott az ember most lefelé görbültek. Soha nem látta még így.

-         Miért? – tör ki belőle ismét a zokogás.

-         Én… - nem tudja mit kéne válaszolnia. Tudja mire gondol, de egy normális észérv se jut az eszébe. Ő még mindig csak ott áll, s zokog. Át akarja ölelni, megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, ez csak egy rossz rémálom. Ahogy megindul felé a fekete hajú úgy kezd távolodni, végül már odáig jut hogy rohan. A semmibe. Nem tudja elérni, soha nem is tudta.

Fájdalmas sikoly.

Minden kivilágosodik. Minden szép lesz. A nap ragyogóan süt, az eget nem látta soha ennyire kéknek, körülötte virágok telepednek meg. Gyönyörű az egész. Ő maga teljesen fehérbe öltözve áll a rét közepén. Nem érdekli mi ez a hely, csak élvezi a napsütést. Kell ennél több egy embernek?

Megjelenik Ő. Fehér ruha van rajta is mely tökéletesen kiemeli alakját, arca gyönyörű, szemei csillognak a boldogságtól, ajkai édesen mosolyognak. Ezt látva rá is átkerül az a boldogság.  A feketehajú kitárja karjait, jelezvén hogy szeretné átölelni. Félve indul meg felé, miszerint ez csak egy illúzió, s bármelyik percben ismét azon a pusztán találhatja magát, ám azzal ellentétbe most, ahogy meg felé Ő úgy kerül egyre közelebb hozzá, mígnem megállnak egymás mellett. Boldogan pillantanak egymás íriszeibe. Tudják, hogy nem kellenek most szavak, a pillantásuk mindent elárul hogyan is éreznek. Mind a ketten leírhatatlanul boldogok. A fekete hajú megszünteti kettejük között lévő távolságot, s az előtte állót karjai közé zárja.

-         Ugye nem fogsz többé elhagyni? – kérdezi a kisebbet mire ő felnéz szemeibe. Halványan elmosolyodik párja aggodalmas tekintetén, majd megrázza fejét. A másik egy lágy csókot hint az előtte álló homlokára.

Sokáig így álltak, mígnem megunták és inkább leültek a virágok közé. Háttal egymásnak dőlve kémlelte mind két fiatal az eget.

-         Ugye én most meghaltam? – törte meg a fiatalabb a csendet. Tudta a választ, de azt akarta, hogy ő mondja ki. Tudta, hogy ezt csak elképzeli magának.

-         Igen. – válaszolta a másik.

-         És most csak elképzellek magamnak, igaz? – tette fel az újabb kérdést mire a másik szembe fordult vele.

-         Tudod, nem tudtam nélküled élni és nem is akartam. – a válaszon teljesen lesokkolódott. Képes volt meghalni… érte?

-         Hogy micsoda?

-         Nem tudtam elviselni a hiányod, egyszerűen nem ment. Folyamatosan magam mellett akarlak tudni. Nélküled nem tudtam mit kezdeni. Egyszerűen szükségem van rád. Nem bírom ki akár egy percig se ha nem vagy velem. – nézett mélyen párja szemébe. Szavai őszinték voltak hisz látszott szemén, hogy nem hazudik.

A harang felcsendül.

Hallottál már szomorú mesét? Akkor még nem hallottál az övékéről. A két szerelmes kiknek történetük tragédiával végződött, mégis oly boldogan. A két fiatal kik egymást hajszolták a halálba, most pedig együtt lehetnek boldogok. Vannak, akik nem hisznek az igaz szerelemben, azok nem találkoztak még ezzel a történettel.

A családjuknak, barátaiknak, ismerőseiknek fáj elvesztésük, mégis tudják, hogy boldogok valahol, valahol máshol. Ott ahol már nem zavarja őket senki.